Kifogytam fából. Gyakorlatilag semmi képhez hasznos darab nem maradt, így miután Jázmint az oviba vittem elautóztam a kedvenc bácsimhoz, a kedvenc fatelepemre. Imádok oda járni, mert óriási tisztelettel vagyok Károly bácsi iránt, ahogy ő tud beszélni a fajtákról és különlegességükről, lenyűgöz. Zavarba ejtő a tudása és alázata a fa iránt! Úgy beszél róla, mint egy élőlényről, még akkor is, mikor az már felszeletelve hever a szárító szín alatt. Mert a fa halála után is él és életet visz! Ezzel a gondolkodással annyira tudok azonosulni, hogy nem is véletlen, hogy ez a kedvenc helyem! Nagyon remélem, Károly bácsi, hogy még hosszú évekig taníthatsz minden alkalommal, ha nálad járok! Nem fenyőfűrészáru, nem építkezési alapanyag van nála. Nála varázslathoz való fák vannak. Csak bútornak, faberakásos díszítésnek, lépcsőnek, külső és belső helyiségek természetességét növelő csodák vannak.

Emlékszem rá, mikor pirográfiára adtam a fejem, és párommal elmentünk hozzá, hogy műveim alapanyagául szolgáló fákat vegyünk. Fogalmam nem volt mit akarok. Annyit tudtam, hogy a pirográfiához keményfa kell, a fotótranszferhez meg világos. Már az első alkalommal tanított. Elmondta, melyik fát hogyan ismerem fel és melyik milyen típusú. Milyen a rostja, az erezete, a színe. Elmondta, hogy melyik híres, melyik a legszebb, melyik a legjobb. Már legközelebb fajta szerint mondtam, hogy melyekből szeretnék vinni, melyiket imádom és melyik a leghálásabb anyag. Melyiken mutat a legszebben a fotótranszfer és melyik bírja a legjobban a pirográfot, akár egy portréhoz is. Azóta is, minden alkalommal találunk közösen újabb fajtákat kísérletezéseimhez, pl. így ismertem meg az ezüst juhart és a nyírt is.

Párommal és lányunkkal szoktunk menni hozzá. Jázmin nem járt még oviba, és akkor ment az egész család fát válogatni. Laci felszaladt a létrán, és alulról mutogattam, hogy azt, az nem jó, azon nincs kéreg, az repedt, az szebb, az szélesebb, az alsó tetszik a legjobban, a másik nem kell, a harmadik meg egy másik helyszínen van a padláson…. Nagyon könnyű volt onnan mondani, hova ugráljon két gerendán vagy 10 méter magasan….

Most utoljára egyedül mentem. Jázmin oviban, párom dolgozik. Legalább nem meló után kell neki is futkozni, gondoltam betárazok egy jó adag alapanyagot. Elsoroltam Károly bácsinak, hogy szeretnék ezüst juhart, erdei platánt, amerikai fekete diót, hársot. A hárssal könnyen voltam, oda csak farakásokon keresztül kellett felkapaszkodnom egy padlásrészbe. A Pál utca fiúk grundján éreztem magam és élveztem minden pillanatát. Persze a hárs mellett még találtam egy gyönyörű fehér juhar törzs szeletet is, úgyhogy nem bírtam otthagyni. Jönni akart! Aztán a platán, ezüst juhar és amerikai dió következett a listámon, Károly bácsi pedig csak annyit mondott: -Hozom a létrát!

Akkor már gondoltam, hogy hova vezet az utam és meg is kérdezte, hogy -Fel mész? Egyből rávágtam, hogy -Persze! – Én, aki nem mertem Kapuváron felmenni néhány évvel ezelőtt egy városi napok alkalmából kiállított tűzoltóautó létráján… Magamban azért nyugtáztam, hogy földről nagyon bátor vagyok, de ő már idős én meg fiatal, ráadásul mégiscsak nekem kellenek azok a fák, ezért határozott kijelentésemen felbátorodva fellétráztam magam a 10 méter magas padlásra. Lentről mindig könnyebb volt, azonban ott fent… Mindössze egymás mellett 70-80 centire egymástól párhuzamosan futó 1 pár gerenda volt, meg a tetőt tartó gerendák felettem és tőlem 2 méterre erre a két vízszintes gerendára fektetett falapok, amikre szükségem van. Hirtelen rájöttem, hogy olyan vagyok mint a macska. Fel könnyen jöttem, lehet, hogy leszedni ama bizonyos tűzoltókkal kell. Na persze, ha előtte nem huppanok le két gerenda között a puhának egyáltalán nem mondható földre. Hiába volt rajta néhány centi forgács, egyrészt mert néhány méter vastag forgács számított volna, másrészt 10 méterről már mentő fog vinni a legjobb esetben is… Aztán arra gondoltam, hogy ki fog szólni Jázminnak az oviban, meg egyébként is, érte kell még mennem kora délután, úgyhogy macska üzemmód és gyerünk a fákért! Négykézláb átegyensúlyoztam a falapokhoz és a válogatás már könnyen ment. Pakoltam jobbra-balra, ami pedig megtetszett, dobtam le elvitelre. Az amerikai dió természetesen nem volt abban a kupacban, ahol tanyát vertem, így oda még egy bátor mászás várt rám. Egy-egy kezem lábam jobb és baloldalt egy-egy gerendán, alattam meg a nagy semmi. Hogy a World Trade Centert, meg társait hogyan építették annak idején, nem tudom. Leginkább ufók hordták össze, nekem mindig is gyanús volt a Man in Black! Mert az képtelenség, hogy ember több 10 méter magasan úgy közlekedjen maga alatt a nagy semmi teljes tudatában, mintha a járdán sétálna. Vagy ők jutottak túl az evolúció egy lépcsőfokán, vagy én tévedtem le róla..nem tudom…. Aztán, mintha attól bátrabb lennék, hogy hangosan mondagatom: Ne nézz le! Ne nézz le!, átevickéltem a megfelelő helyre, és összeszedtem jónéhány szeletet az amerikaiból is. A fák már a földszinten, úgyhogy nekem is le kell jutnom. Remegő kezekkel kapaszkodva a felettem lévő gerendában, Károly bácsi utasításait követve, majd végül az ő segítségével a létra legfelső fokára léptem, és onnan már sima ügy volt a lejövetel…

Most már tudjátok, sőt, már én is tudom, hogy a fáimat sem könnyű beszerezni. Biztosan egyszerűbb lenne, hogy bemegyek a boltba, beleszedem kosárba és fizetek a pénztárnál, vagy az udvaron targoncás fiúk kapkodják össze az alapanyagnak-valót! Ám Értetek és munkáimért mindenre képes vagyok!!!!

Sziasztok legközelebb!

Evelin

www.magmel.hu

www.facebook.com/MagMelHandcraft

www.instagram.com/magmelhandcraft

borítókép: pixabay

Share This